Máramaros vidéke álomszép hely, tájai elvarázsolják a tekintetet: erdővel borított, sebes és kristálytiszta vizű patakok által barázdált hegyeivel, büszke, ölelkező és egymásbhajló dombjaival, melyeken a szénaboglyák - mintha külön stratégia alapján helyezte volna el valaki őket – kővé változott őrként díszelegnek, hallgatag és nyugodt tavaival, végeérhetetlen legelőivel, vad vízeséseivel, a színnel és élettel teli ritka virágfajokkal ... 38 ár természetvédelmi területtel, amely kapcsán említést érdemel a Kakastaréj, a Nagy Pietrosz csúcs, A Chendroaiei-i tavak, a Nagy Jézer, a Lápos-szoros a sors által elkényeztetett vidékként tartható számon, egy olyan helyként, amelyet az Isten nagyobb gonddal alkotott.

Kevés olyan hely létezik Romániában, ahol az emberek olyan vendégszeretőek, emberségesek és boldogok, amikor egy idegen lépi át a küszöbüket, mint a mármarosiak. Hogy jobban megismerhesd és visszavonhatatlanul megszeresd őket, állj szóba velük, lépd át a küszöbüket és ülj le az asztalukhoz, de elsősorban látnod kell őket ünneplőbe öltözve, amikor vasárnap templomba mennek, majd aztán táncra perdülnek a falu közepén. Olyan érzésed támad, mintha az idő megállt volna ezeken a helyeken, és a korszerűségnek nem volt ereje behatolni, hogy megrontsa a spiritualitás fonalát és az ősi hagyományt.

A máramarosiak Istenhez való mély és különleges kötődéséről árulkodik a kolostorok és a fatemplomok sokasága, amelyek nemessé teszik Máramarost, valamint ezen templomok teljesen eredeti, a világon egyedüli alakja. A máramarosi falvakon áthaladva nem nehéz észrevenni, hogy szinte kivétel nélkül, minden egyes falunak megvan a maga fatemploma. Ha két temploma van, ezek közül legalább az egyik fatemplom. Magas tornyaikkal, hogy minél közelebb legyenek Istenhez, kézi faragású súlyos fenyő- vagy tölgyoszlopaikkal és zsindelytetővel, a legrégebbi beltéri festményekkel, minden egyes templom a mennyország egy sarka. Amennyiben lehetőséged nyílik belépni egy ilyen templomba, érzed majd, hogy közelebb vagy Istenhez, hogy az ég közelebb jött hozzád, és Istennel való közösséged jóval elérhetőbb. A máramarosi fatemplomok helyi mesterek alkotásai, ezek közül nyolcat az UNESCO a Világörökség részeként tart nyilván, amelyek meglátogathatóak Barcánfalván (Bârsana), Budfalván (Budeşti), Deszén (Deseşti), Jódon (Ieud), Nyárfáson (Plopiş), Sajómezőn (Poienile Izei), Rogozon (Rogoz) és Dióshalmon (Şurdeşti), úgyhogy ha Máramarosba érkezel, ne hagyd ki a templomlátogatást ...

A fa a máramarosi jelképek egyike, ugyanis az emberek a legkülönbözőbb alakban tudták felhasználni: a táltól kezdve, amelyből ettek, a fejük fölött lévő tetőig és a templomokig, ahova imádkozni jártak. Ezen a tájon, az általában három oszlopra és egy oromra, tölgyfából készített, zsindelytetős kapukat sokszor hasonlították össze a valódi „diadalívekkel”, amelyek alatt áthaladva a falusiakat büszkeség tölti el. „A helybéliek ragaszkodását ezekhez az értékes, mély kulturális és művészeti valamint társadalmi-politikai máramarosi gyökerekkel rendelkező létesítményekhez alátámasztja, hogy mind a mai napig megőrizték a gazdaságok kapu szerinti kategóriába sorolását. Mindmáig, ha egy falubelitől valaki felől érdeklődik az ember, az öregek annak a háznak a kapuját említik, ahol az illető lakik, a megfogalmazással pedig tiszteletüket fejezik ki az illető iránt” (írta 1977-ben NISTOR Francisc). A kapuoszlopokba vésett motívumoknak mágikus burkolt értelme van, a ház és a család védőjének szerepét töltik be: a csavart kötél, a csomók, a nap rozetták – egyszerű kör, körkörös motívum, emberarcú nap, mind ősi napkultusz eredettel -, majd az életfa (a halál nélküli élet és a véghetetlen bőség jelképe), a kígyómotívum (a gazdaság őre), az emberi arc, a madarak, a farkasfog, a fenyőfa. Ma még fellelhetőek Máramarosban régi fakapuk és faházak, elsősorban a a Cosău és a Mára folyók völgyében húzódó falvakban, valamint a Nagybányai és a Máramarosszigeti Falumúzeumokban.

A máramarosi ember megőrizte a régi idők hagyományait, amelyek generációról generációra szállnak, a legkevésbé módoslut formában. Máramarosban a falusi élet rendszerét nagyrészt a mezei munkák és a jelentős keresztény ünnepek határozzák meg. Az év az Új Évvel és a Vízkereszttel kapcsolatos szokásokkal indul. A tavaszt az első szántani induló gazda (a Márai Tânjaua és a Dióshalmi Udătoriu) előtti tisztelgésnek szentelik, valamint a Szent Húsvét ünneplésének. A nyár a Sânzianás (gyönyörű erdei tündérek) szokásokkal és Szűz Mária és a szentek napjához fűződő hagyományokkal kezdődik. Ősszel érkezik a termés ünnepe - amikor a máramarosiak megköszönik Istennek a föld terméseit – ami november közepén ér véget, Húshagyó kedd az év legszebb ünnepére, a Karácsonyra való készülődés kezdetét jelenti, amikor Máramaros visszhangzik a kántálók hangjaitól.

A népi mesterségeket ma is úgy őrzik, mint régen, apáról fiúra szállnak, generációról generációra, hiteles formában. A máramarosi hagyományos mesterségek között vezető helyet foglal el a fafaragás: a tálaktól, kanalaktól, pecsétnyomóktól és bútordaraboktól kezdve, a házakig, kapukig és templomokig, mindet ütletes formába öntötték a fafaragó mesterek. Az asszonyok tökéletesen elsajátították a szövés mesterségét. Minden egyes házban található egy az asszonyok által szövőszéken készített, növényekből és fakéregből nyert természetes anyagokkal színezett gyapjú- és kenderszőttesekkel teli „rokonok szobája”. A fazekas mesterség központja Izaszacsal (Săcel), ahol a nagy mélységekből kitermelt vörös agyagot ősi technikával munkálják meg, és készítenek belőle ellenálló edényeket. Ugyancsak Izaszacsalon készítik a hagyományos, Újévi álarcokat, amelyekkel az ifjak a rossz szellemeket űzik el. A máramarosi kalap, az összetéveszthetetlen és nélkülözhetetlen ruházati kelléket a Cosău folyó völgyén fekvő Szerfalván (Sîrbi) „gyártják”, ahol a legügyesebb máramarosi kalapkészítők élnek. Az üvegfestés, a himzés, a máramarosi népviselet szintén ezen csodálatos vidék „bejegyzett védjegyei”, amelyek még élőben és hitelesen láthatóak.

A szaploncai (Săpânţa) temető a „Vidám Temető” nevet viseli, melyet a sokszínűre fesett, szatírikus sírverssek teleírt keresztjeiről kapta. Az idők folyamán a térség fontos turisztikai létesítményévé vált, hírnevet szerezve a településnek, amelyhez tartozik. A temetőt az 1930-as évek közepén építette Stan Ioan Pătraş népművész – fafaragó, festő és költő, aki a megszokottól eltérő kereszteket kezdett készíteni. A fába vésett képek naív módon mutatják be az ott nyugvó életének legkiemelkedőbb jellemzőit, a sírfeliratok pedig rövid, a nép nyelvén első személyben íródott szatírikus versek. A temető különleges voltát a dák kúltúrával hozták összefüggésbe, akiknek a filozófiája a halhatatlanságon alapult és azon a véleményen, hogy a halál örömre ad okot, hiszen az illető egy más, egy jobb világba kerül. A jelenetek megfestéséhez erős színeket használtak: a„Szaploncai kék”-et, zöldet, sárgát, pirosat, stb. A Vidám Temető kétségkívül egy fontos turisztikai látványosság a páratlan halálperspektívájával, elfoglalva az első 10 hely egyikét a világ leglátogatottabb síremlékei között.

Máramarosban számtalan múzeum van, főként a két nagy város: Nagybánya, a megyeszékhely, és Máramarossziget, Máramaros megye volt fővárosa - köré tömörülve. A Nagybányai Ásványtani Múzeum egy látványos ásványgyűjteménynek és világviszonylatban is egyedi példánynak ad otthont. Mind Nagybányán, mind Máramarosszigeten létezik egy-egy néprajzi múzeum, ahol a látogatók adatokat találhatnak a régi foglalkozásokról, és régi házakat, kapukat, kerámiát, szerszámot és sok egyebet tekinthetnek meg. Nagybánya és a szomszédos települések múltjáról a Történelmi és Régészeti Múzeum mesél, a megyei jogú város művészeti örökségéről pedig a Szépművészeti Múzeum, mindkettő a megyeszékhelyen található. Máramarosszigeten egy híres politikai börtönt alakítottak át a Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékházává. Ugyancsak Szigeten a béke Nobel-díjjal kitüntetett Elie Wiesel szülőházát emlékházzá és a zsidó kultúra múzeumává alakították ki. Ez csupán néhány általunk ajánlott kulturális hely a legfontosabbak közül Máramarosban, ugyanis sokkal több olyan hely van, amelyet érdemes meglátogatni, mind templomokat, mind emlékházakat, valamint történelmi emlékműveket.

Ha betérsz egy máramarosi házba, az első dolog, ami történik, hogy itatnak Veled egy pohár pálinkát. Ez annak a jele, hogy az illető házban jó szívvel fogadnal. A pálinka nem csupán egy hagyományos ital, hanem valamennyi máramarosi büszkesége is egyben. Szilva, alma, körte, csresznye ... vagy egyéb gyümölcsből készül, és hogy a mágikus italt értékeljék az emberek, nagyon erősnek kell lennie, fenn kell tartani a gyöngyöket az üveg nyakán, amíg a „Miatyánkot” elmondod. Olyan folyadék, amely bármelyik vendéget fogadja, kisímitja a homlokráncokat, összeköti a barátokat és megoldja a nyelvet, néha pedig gyógyító erejű elixír: „Ha egy kis pálinkát iszom, elmúlik minden fájdalom!” Ám mértékkel kell inni, hisz két-három pohár után „a lábak ellágyulnak, mint eső után a föld.”

A természet szívében született hagyományos máramarosi zene összetéveszthetetlen, pátosszal és ritmussal teli. Akár vágyról, akár szerelemről, akár mulatságról, akár italozásról szól, a máramarosi ének az embert élménnyel és mély érzelmekkel tölti fel. A „zongorával” (5 húrosra módosított egyszerű gitár) kisért hegedű, és a dob alkotják a máramarosiak zenekarát, ha pedig hozzáadódik az összetéveszthetelen hangú és „kiáltásokkal” teli nótázás is, beleremeg a hallgatóság lelke is és egyszerre száll a hórák és a tánc ritmusával („Máramarosi tánc után/ elolvadok és kiszárad szám”). Ha nem hiszed el, amit elmeséltem, tégy egy próbát, és győződj meg magad.